Azok a 80-as évek!

Említettem már. A nagyobbik fiam lassacskán kamaszodik. Igaz, még csak most fog belépni az igazi kamaszkorba - tekintve, hogy csak a nyáron lesz 14 - de kamaszodása hozadékaként két dolog már most is rendszeres élményem: az egyik, hogy máris rendszeresen "kiakaszt", miközben sokszor azon kapom magam, hogy azon merengek, hogyan fogom túlélni ezt az időszakot... főleg, ha a két kisebb is belép ebbe a korba. A másik, a megmozdulásai egyre többször arra késztetnek, hogy visszagondoljak, milyen volt amikor én voltam kamasz. Szerintem erre az időszakra, azóta sem nagyon gondoltam. Most azonban, hogy többször eszembejut, óhatatlanul összehasonlítom a mai kamaszokat az akkori önmagunkkal... 

Ehhez jött még Lori Ferraro jegyzete.... Aki még hozzátesz, ehhez az én nosztalgiázásomhoz.... Tekintve, hogy ő - persze - Amerikában volt kamasz a 80-as évek második felében, én meg a "vasfüggöny" másik oldalán...

A legutóbb azt ígértem, igyekszem vidámabb témát találni... hát, ha valami, akkor ez mindenképpen az! :-) 

Mivel Lori Ferraro cikke jó kiegészítője lehet az "én nosztalgiázásomnak", ezért semmiképpen nem szeretném kihagyni az ő írását...

Lori Ferraro:

"A 8O-as években voltam tinédzser, ami miatt a mai napig hálás vagyok: például a kedvenc együtteseimért (REM, Duran Duran, INXS, stb.), a bevásárolóközpontokért, az MTV zenecsatornáért, a vállbetéteimért és a "LORI" feliratos medálért a nyakamban, ami az egész világgal tudatta ki vagyok én.

Aztán hálás vagyok azért is, hogy a mai-, modern világ legfrissebb vívmányai nem léteztek akkor még. Ha lett volna - azt hiszem - még nagyobb bajba kerülhettem volna akkoriban, mint ahogy egyébként sokszor előfordult velem annak idején.

El kell ismernem, szegény szüleimnek nem egyszer okoztam fejfájást... Nem voltam kifejezetten rossz, de azért azt sem lehet mondani, hogy olyan nagyon jó lettem volna. Például nyolcadikos koromban előfordult, hogy rajta kaptak bolti lopáson, vagy előfordult, hogy kiderült, átírtam a jegyeimet a bizonyítványomban, de az is megtörtént, hogy kisurrantam a házból, hogy a barátaimmal találkozzak.

Egyszerűen szólva, nem voltam "könnyű eset"...

Azt hiszem azonban, hogy a mai - technológiával átszőtt - világunkban, teljesen esélytelen lenne, hogy a felsoroltak közül bármelyiket is megússzam.

Például, itt van elsőként a "textelés"...

A mi időnkben ezt csak egyszerűen úgy hívtuk, hogy "levelezés". Óra közben írogattuk az üzeneteket egymásnak a barátnőkkel, vagy az aktuális fiúval, akivel együtt jártunk... ezekben szimplán pletykáltunk, vagy mondjuk bulit szerveztünk, mert pl. Billy szülei nem voltak otthon pénteken. A levelet pedig befújtuk Benetton parfümmel, hogy azért valami stílusa is legyen... Ezek voltak aztán azok a pillanatok, amiktől a gyomrom egy csomóban volt, amikor úton volt az üzenet...

A mai textelés egészen biztosan nem ilyen, ráadásul szinte bizonyos hogy nem sok titkom lehetne a szüleim előtt.

A másik a GPS.

Ha a mi időnkben lett volna GPS, ami követte volna minden mozgásomat... hááát, szintén nagy bajban lettem volna. Például, hogyan tudtuk volna megcsinálni, hogy a barátnőmmel megegyezünk, mindegyikünk azt mondja otthon, hogy a másiknál töltjük az éjszakát, közben pedig a barátainkkal lógunk a tengerparton egy csapat fiúval, akik a tavaszi szünetre érkeztek Floridába.

Aztán a jogosítvány.

Abban az időben - a 8O-as évek közepén - a jogsit, az iskolai oktatás keretében szereztük meg. A vezetés tanfolyamot pedig, a gimi korábbi birkózó edzői tartották. Nem hiszem, hogy ők egyébként bármilyen képzést kaptak volna arról, hogyan kell az autóvezetést tanítani, de mégis ők tartották ezt az oktatást. És csinálták is lelkesen, miközben nagyra értékelték, hogy eltudnak dumálni velem az éppen aktuális birkózó nagyságokról... ami azért kevés volt ahhoz, hogy megtanuljak rendesen autót vezetni. Így - én a zöldfülű - végül képtelen voltam a párhuzamos parkolásra és e néhány pont elvesztése miatt nem is kaptam meg elsőre a jogosítványt.

Végül, a hosszas beszélgetések eredményeként - nagy nehezen - mégis csak aláírta a vezetés oktató/birkózó edző(m) - a papírt, hogy átmentem a vizsgán - azzal, hogy "el ne mondd senkinek" ("Don't tell nobody!" :-)...

A bizonyítványok.

Volt egy barátom, aki megtanította, hogyan tudom könnyedén, két kis toll vonással átírni az "F"-t, "B"-re. Vagy a "D"-t, egy kevésbé meggyőző "B"-re. Mert bár nagyon szerettem az irodalmat és a színjátszást, a matek és a reál tárgyak nem tartoztak a kedvenceim közé. Ja, és az idegen nyelvek... abban sem voltam valami jó.

A suli, a jegyekről szóló értesítéseket - akkoriban - postán küldte el a szülőknek. Nos, ami engem illet, soha máskor, az év egyéb időszakában, nem érdekelt annyira a postánk, mint ilyenkor. Olyan voltam, mint egy kém, aki titkos küldetésben van... "bizonyítvány-érkezés megfigyelő akcióban". Ilyenkor állandóan lestem a postást, az érkező leveleket és izgatottan érdeklődtem milyen posta érkezett.

A mai kamaszok ezt sem tudják megtenni már. Szüleik bármikor, online megnézhetik a gyerek jegyeit az iskola honlapján. Bármikor könnyedén írhatnak egy e-mail-t a tanárnak akár a házi feladattal, akár egy osztályzattal, akár gyerekük iskolai előmenetelével kapcsolatban... Na és persze, bármikor megnézhetik azt a bizonyos bizonyítványt.

A frizura.

Ezt a képet, hála Olan Mills-nek, csak azért teszem ide, mert ma nincs olyan trend, ami legalább fele ennyire menő lenne, mint annak idején ez:

Fotó: HuffPost, Lori Ferraro_5 Ways My '8Os Teenage Self...

Igaz, ma nem valami divatos ez a fazon... én mégis szívesen emlékszem vissza erre a nagy-, "oroszlános" dauer-ra. Igaz, ami igaz. Reménytelenül nosztalgiázós típus vagyok, aki tényleg hálás azért, hogy abban az időben még nem volt jelen az életünkben a technológia.

Végül, azért azt is be kell vallanom... annak azért mégis csak örülök, hogy amikor eljön az ideje, én is megtudom nézni majd a fiam osztályzatait..."

És az amerikai kamasz élményekhez képest milyen élményeink voltak nekünk, a "vasfüggöny másik oldalán"? Meglepő! Olyan nagy különbséget nem is vélek felfedezni, mint amekkorát elképzeltem - akkoriban - a filmek alapján. 

Ami a zenét illeti - és a magyar zenekarokat most nem is sorolom fel - mi is hallgattunk Duran Duran-t  és hallgattunk még Depech Mode-t, Aha-t, Bon Jovi-t, meg C.C. Catch-et, és Sandra-t, stb. Sajnos,  az MTV-ről csak álmodoztunk, helyette vasárnaponként be kellett érjük Juhász Előd Zenebutikjával, hogy láthassuk a legújabb videóklippeket (legalábbis néhányat), na és B. Tóth László Poptarisznyájával, hogy hallhassuk a legújabb számokat. Amikor nagy nehezen sikerült valamilyen walkman-hez jutni, az már nagy menőségnek számított, mert egyébként örültünk, ha sikerült beszerezni egy Videoton kazettás sztereo magnót. Később aztán - néhány egészen szerencsésnek - lett videómagnója is (pl. Vera barátnőmnek :-), ezen pedig rábeszélős/monoton magyar hangon megnézhettük a Top Gun-t, ami - még  így is - elképesztően nagy szám volt! Telefonunk persze nem volt. Vagyis csak a szerencséseknek, amolyan vonalas/tárcsás, jó esetben nem ikervonallal...  ez is csak több éves várakozás után. Nem tudom másnál hogy volt, de az én szüleim nem nagyon díjazták, ha sokat lógok rajta, úgyhogy nem is tettem. Egyébként is, mindent hallottak, amit azon beszéltünk... 

Arról, hogy autó... Meg jogosítvány... csak álmodoztunk, vagy inkább még azt sem. De azért így is remekül megoldottuk, hogy találkozzunk és mondjuk Pesten a belvárosi butikokat járjuk a nagy körúton, vagy - az akkor legmenőbb környéknek számító - Váci utcában (Simeoni és a City Grill, ahol az első, magyaros hamburgereket ettük) mászkáljunk. Ha a technológia oldalát nézzük... nem volt mobilunk, meg GPS-ünk... egyébként is, mivel sokunknak otthon sem volt telefonja még fülkéből sem tudtunk hazatelefonálni, így tényleg csak az maradt, hogy megbeszéltük hova megyünk és mikor jövünk... Ha belegondolok, ez is milyen elképesztően "nagy szabadságot" jelentett számunkra, egy mai kamaszhoz képest, akinél állandóan ott van a telefonja, hogy a szülő bármikor eltudja érni, ha kell. Persze a bulik és a házibulik sem úgy néztek ki mint manapság. Nem kellett aggódni a drogok és a megjelenő ismeretlen tömegek miatt, akik valamelyik közösségi oldalon megneszelték, hogy buli van az adott házban... 

Ha beszélgetni akartunk nem volt más megoldás, mint találkozni- és összeülni valahol, ahol aztán sok-sok órát eltöltve, alkalmunk volt megtanulni, hogyan tudunk egymással beszélgetni, ha vitánk volt, azt hogyan tudjuk megoldani, és mindeközben nem kellett attól félnünk, hogy a következő pillanatban akár már az egész világ láthatja, ha esetleg valamilyen hülyeséget csináltunk.

Visszagondolva, tényleg nagyon-nagyon jó volt ez a kamaszkor! Még az amerikaihoz képest is! :-) A technológia meg egyáltalán nem hiányzott az életünkből, ez egészen bizonyos.

Hogy a most kamaszodó gyerekemnek milyen lesz a kamaszkora? Fogalmam sincs. Csak remélni tudom, hogy izgalmas-, tapasztalatokkal és valódi élményekkel teli, amiben nem lesz életre szóló következménye, ha valamit elhibázik!

Végezetül néhány kép, az emlékek színesebb felidézésére. Meg kell mondjam, én remekül szórakoztam miközben összegyűjtöttem őket!

Vera barátnőmnek szeretettel! Ugye ez az? :-)